Egy régi - talán már elfeledett - szokásról szeretnék írni, a pásztorjárásról, ami valamikor régen minden év december 24-én megesett…
Az állatok szaporodását szolgálta - szolgálja - ez a szokás. Általában délelőtt vagy kora délután a parasztok házról házra jártak egészséget, boldogságot, bő szaporodást kívántak hónuk alatt vesszőköteggel. A pásztor a bal hóna alatt vitte az aprószenteket, jobb kezében botot tartott vagy kolompot rázott, illetve ostort pattogtatott.
Úgy tartották, a lármától sok malac, borjú lesz. A gazdasszony kötényébe csavart kézzel a kötegből néhány szálat kihúzott, mellyel megvesszőzte a teheneket, az állatokat. Csupasz kézzel tilos volt hozzányúlni a vesszőhöz, mert keléses lesz a keze. Tavasszal pedig az aprószentek vesszejét a gazda az ekére tette, hogy szántáskor jobban húzzanak az állatok. Szokás volt, hogy a pásztor távozása után a gazda a felségét is megvesszőzte, hogy friss és egészséges legyen.
Ahány rügy van az ágon, annyi állatszaporulatot vártak a következő évre. Ezeket a hosszú vesszőket vízkeresztig a sarokban hagyták, majd utána a háziasszony végigvesszőzte a malacokat, a juhokat is. Jókívánságaikért a pásztorok bort, pénzt kaptak.
