JANKOVICH FERENC: EGY FENYŐ ÁLMA
Egy vén fenyőfa, sok tűlevéllel,
Fent borzonkodvána Bakony-hegyében:
Nagy sóhajtást tesz, mert hó lepi ágát,
Rázza magáról jeges ispilángját.
Ó, nagy természet, viharaid tépnek…
Én nyögöm búvát a zimankós télnek.
Százszor jobb volna, ha betelne vágyam:
Állnom ragyogva, öröm csarnokában!
Mert ha én egyszer választott lennék,
A téli zöldet bennem ünnepelnék,
S ága lehetnék népek ünnepének:
Örömmel adnám törzsem a fejszének!
Betellene minden gyermek-nép álma:
Minden tű rajtam ajándékká válna,
S tél közepében, csillagos éjjel,
Ragyogva szórnám köztük szana-széjjel!
Autót és babát, kardot és lovat:
Csüngetve drága ajándékokat,
Úgy terpeszkedne szét a világra
Tömjénes ágam, mint a mosoly ága.
Kis kucsmásoknak: földet és házat:
Vén sipkásoknak: jó napot százat:
Kalaposoknak: nyílt ész-virágot,
És igaz verset a jó poétának…
Zsarló uraknak: szomjat, éhséget:
Beteg lelkeknek: friss egészséget:
Nagy gőgösöknek: szép szerénységet,
Kárhoztatottaknak: egy kis üdvösséget…
Örömgyertyáit szent áldomásnak
Úgy lobogtatnám pirosan…S mint másnak
Áldozna gyertyám, levelem, ágam:
Magam fogyasztanám el az éjszakában.
Egy vén fenyőfa, sok tűlevéllel,
Fent borzonkodván a Bakony-hegyében:
Nagy sóhajtást tesz, mert hó lepi ágát,
Rázza magáról jeges ispilángját.
